Legyen ez a hetilap most kicsi időkre - mára, erre a hétre - a nők lapja. Nem az azonos című magazinra gondolok. Hanem az igazi nőkre. Legyen most átmenetileg az övék. Oly gyakran foglalják el életünk valamennyi színpadát a hímek, hogy tiszta haszon, ha egyszer fordítva lehet. Ünnepeljük őket, noha nincsen nők napja. Valójában soha sincs, azért nevezett ki a férfitársadalom egyet a háromszázhatvanötből. Tehát: Nők lapja. Nők hete. Sőt Nők éve.

A magasságos svéd királyi akadémia eleddig körülbelül tízszer több férfinak ítélte oda világhírű irodalmi díját, mint ahány lánynak és asszonynak. A tudományos döntéseknél az arány még sanyarúbb. Elfriede Jelinek osztrák író(nő) nálunk alig ismert. Megjelent pedig két kötete is, elébb A zongoratanárnő, 1997-ben, majd a Kis csukák, a rákövetkező évben. Pontos tudásom onnan származik, hogy a kiadó az AB OVO volt, melynek éléről éppen akkoriban távoztam csöndes békességgel, "nem lehet három lovat megülni egy fenékkel" jeligére. Az AB OVO-ban a sors különös szeszélye folytán azóta csupa nő dolgozik. Immár a tulajdonosok is nők. Emlékszem, annak idején egyikük, Koller Kati hozta Elfriede Jelinek hírét. Kérdezte, hallottunk-e róla. Azt feleltük, még soha. Mire ő: Kár, Jelinek most a legeredetibb osztrák szerző, figyeljétek meg, a végén még Nobel-díjas lesz! Ezen aztán mosolyogtunk.

De Koller Katinak akkoriban már volt hitele, tekintettel arra, hogy korábban a Thomas Bernhard nevű szerzőt is ő protezsálta, így mi mutathattuk be a magyar olvasóknak. Van szerencsém bevallani, hogy amikor az első Bernhard-könyvön átrágtam magam (német nyelven, ugyebár), eleinte szívósan gyűlöltem a szöveget. Legalább annyira, mint a szerző a tárgyát, az osztrák átlagélet szürkeségét. Azt is mondhatnám, a hazáját. Lassan azonban magával ragadott a lendülete, a meggyőződése, s legfőképpen a hőfoka. Öt Bernhard-kötet jelent meg nálunk, szépen sorban, mi a végén már vallásosan imádtuk, sajnos azonban a nagyközönség nem volt kíváncsi rá.

Amikor Elfriede Jelinek zongoratanárnőjének rideg hétköznapjaiba mélyedtem (megen csak németül), arcon csapott, mennyire haragszik honfitársaira. Ó, gondoltam, a "ki utálja jobban az osztrákokat?" vetélkedő újabb dobogósa. Ekkor azonban szerencsére tőlem már csak tanácsot kértek az abóvósok. Úgy véltem, érdemes megpróbálni. Remek fordítók vették munkába Jelinek két regényét, Lőrinczy Attila és Tandori Dezső. A kiadó mindent elkövetett. Koller Katinak kevés híján azt is sikerült elintéznie, hogy a szerző ellátogasson Budapestre a könyvhéten, sajna, megbetegedett, így nem mutatkozott. Jobb is, gondoltam én. Mert Elfriede Jelinek két regényét bántó közönnyel fogadták minálunk. Legjobb tudomásom szerint több ezer példány maradt raktáron, s csupán százakban számlálható az eladottak mennyisége. A kiadónak tehát beletört a bicskája Elfriede Jelinekbe (is). Egy, csak egyvalaki hajtogatta rendületlenül, hogy a történetnek jó lesz a vége: Koller Kati. Derűlátását senki nem osztotta. A múlt heti stockholmi döntés után fejet kell hajtanom.

Most végre Jelinek felé fordul a közfigyelem. Ő biztosan haragudna, ha tudná, mennyit emlegetem, hogy nő. Pedig ez nagyon fontos. Az ő munkái többet érnek a nemek egyenjogúságáért folyó küzdelemben, mint ezer feminista megnyilvánulás. Ha a férfiak tudni akarnák, milyen érzés boldogtalan nőnek lenni, olvassák Jelineket. Persze, a férfiak erre nem kíváncsiak, ők boldog nőkre vágynak. A nők meg azért nem kíváncsiak, mert a kelleténél jártasabbak a témában. Ettől azonban a téma ilyen vakmerő és kíméletlen ábrázolása úttörés a világirodalomban.

Nem hiszem, hogy népszerű szerzőknek érdemes Nobel-díjat adni, mondotta Gabriel García Márquez 1982-ben, néhány nappal azelőtt, hogy ő kapta. Egyetértek vele. E magas kitüntetést kizárólag olyasfajta szerzőknek kéne odaítélni, akiket a közönség annak ellenére sem kedvel, hogy színvonaluk és jelentőségük vitathatatlan. Ha nyersen akarnék fogalmazni, a szépirodalom Van Gogh-jainak. De ha lehet, még életükben. Mint tudjuk, az említett festő vásznai érnek a legtöbbet mostanság az aukciókon, ám ő egyetlen művét sem tudta eladni, míg e világon időzhetett. Elfriede Jelinek nálánál azért szerencsésebb, munkái több nyelven megjelentek, színdarabjait előadták, két vitatott, de sikeres filmje is elkészült, a nagyszerű Isabelle Huppert-rel a főszerepben. Mindazonáltal sokkal többet támadták, mint dicsérték. Nem csupán irodalmi tevékenységéért, Jelinek ugyanis elszánt baloldali, hosszabb ideig az osztrák kommunista párt tagja volt, s nyílt harcot vív a szélsőjobboldal minden megnyilvánulásával. Annak egyik ausztriai kulcsfigurája többek között az alábbi jelszóval indult a választásokon: "Jelineket szeretitek, vagy a művészetet és a kultúrát?" Amikor a pártja kétezerben koalíciós partner lett, Jelinek megtiltotta, hogy a munkáit Ausztriában kinyomtassák vagy játsszák, s félig-meddig Münchenbe települt. Gondolom, a díj e megalkuvásmentes életvitel elismerése is.

Midőn a döntés napvilágra került, épp a frankfurti könyvvásáron időztem, érzékelhettem valamelyes zavarodottságot német kiadói körökben. Akadt, aki azt kérdezte: Ki az a Jelinek? Akadt, aki tétován kelet-európainak vélte. Van ebben valami, apja részben lengyel, részben zsidó származású. Az egyik műszaki szerkesztő az esti partin, félmosollyal: A Nobel-díj bizottság egyre hülyébb döntéseket hoz! Ellenvetettem. Szerintem egyre okosabbakat. Jó, hogy a magas kitüntetés ereje Jelinek támasztékává lesz. Az se baj, hogy Ausztriában ugyanolyan felemás a fogadtatás, mint nálunk volt Kertész Imréé. De az osztrák irodalmárok legalább nem fognak tiltakozó leveleket írni a svéd királyi akadémiának, mint azt egyikük kifejtette a díjjal kapcsolatos interjújában: ahhoz a tisztelt honfitársak túl gyávák. A mi Kertész Imrénket ért oktalan támadások kapcsán nem tudom elfojtani, hogy az Ungar (magyar) szó melléknévként és kisbetűvel németül azt jelenti: sületlen. És tudom, a jobboldali sajtó esetleg lehazaárulóz (mint hallom, szokásuk ez). Nem baj.

Dolly Buster, akinek a könyve a frankfurti vásárra jelent meg, Jelinek dicséretét zengte ugyanaznap, szerinte nagyszerű, hogy a tabutörésért adták a kitüntetést, ő maga is tabutörő, s várja, hogy elismerjék a művét. Dolly Buster - állítólag - ismert pornószínésznő volt, tapasztalatait rendezte sajtó alá. Hát, Jelinek is. Megjegyzem még, hogy a barátai Elfie-nek becézik. Egy kotnyeles riporter érdeklődött, hogy miért. Azért, mert Elf manót és tündért is jelent, nemcsak tizenegyet. (Friede viszont békét.) Jelinek 11 tündérke, sokan vagyunk, akik - most, a nők lapjában s hetén, sőt évében - szívből gratulálunk. Kívánjuk, mikor majd átvetted a díjat, üljön el körötted a zaj, hagyjanak békén, hogy írhass sokat. És persze: éljél soká.

48. évfolyam, 41. szám