Az Anya csak egy van című regény 1995-ben jelent meg (Ab Ovo). Azóta pontosan 38 kiadást ért meg Magyarországon. Az Európa az idei (2012) Könyvfesztiválon bocsátja közre a harminckilencediket. E két szikár mondatból én csöndesen (a velem született álszerénységet kissé félretolva) arra következtetek, hogy a mondott könyv tud valamit. Jó volna, ha elárulná, mi az, hátha hasznosíthatnám további életemben. Mert úgy is folytathatnám, hogy a jelek szerint a mondott könyv tud valamit – amit én nem.

Maradok annál, amit igen, és amit a várható író-olvasó találkozókon is el kéne mondanom, ha becsületes akarnák lenni ehhez a regényhez. Tehát. Már kamaszkoromban sem volt kétségem afelől, hogy előbb-utóbb könyvet kell írnom édesanyámról. Akkoriban nem éreztem annyira édesnek. Sietve kijelentem, hogy a taglalt könyvben található női főszereplő semmiképp sem azonos az én szülőanyámmal, legföljebb sok ténymorzsa merítődött az ő életéből, meg az enyémből, helyesebb így: közös életünkből. Fölidézek egy fontos jelenetet, melyet soha nem írtam meg, nem is áll szándékomban. Tizennegyedik születésnapom tájékán a lakásunk úgynevezett nagyszobájában, az állottkék huzatú garnitúrán fontos beszélgetés zajlott a szüleim között. (Megjegyzem, hogy kevéssel azelőtt én összetintáztam a kanapét, amit a VIM-es súrolással még sikerült feltűnőbbé tennem, s elnyerém méltó büntetésem – ám ez nem tartozik szorosan ide.)

Apám éppen az anyám szemére hányt, jelenlétemmel nem törődve: Nahát, ez képtelenség, hogy most te is kidőlsz, ehhez nincs jogod, nagyon jól tudod, hogy mi velem a helyzet, te nem dőlhetsz ki, mert akkor mi lesz a gyerekekkel?

Nem értettem. Hogyhogy kidől az anyám? Ekkor azonban mind a ketten rám emelték csüggedt tekintetüket. Apám megnyalta a szája szélét, és csöndeskén: Fiam, anyád is megbetegedett, úgy látszik, te leszel a családfő.

MI VAN??? – kérdezte valaki bennem, falzettbe csukló hangon. Még mutáltam. Családfő? Én? Hogyan? Mit jelent ez? De nem voltam képes megszólalni. Bármilyen furcsa, valóban fokozatosan átcsúszott hozzám a családfői szerep valamennyi lényeges feladata. Rám maradtak a döntések. Én vittem anyámat idegorvoshoz, kórházba, hamarosan én osztottam be a kosztpénzt, fizettem a számlákat, adtam el az otthonunkat apám halála után, hogy olcsóbb ingatlanba költözzünk, jártam ügyvédhez, ha kellett, és így tovább. Anyám a mániás depresszió nevű betegség miatt vált többé-kevésbé alkalmatlanná a mindennapos feladatok ellátására, egyszersmind érdektelenné az élet gondjaival kapcsolatban.
Igazán nehezen húztam, az igát, s anyám húzásai (ezekről az érdeklődő kaphat némi képet a regényben) kiborítottak. Nem értettem, miért ver a sors ilyen anyával, miért épp nekem kell örökké égnem, mint a Reichstag. Még le sem érettségiztem, amikor már rájöttem, hogy az én anyám – illetve a betegsége – szakasztott olyan, mint a szocializmus. Tehát ha írnék róla egy regényt, egyszersmind a szocializmusról is látleletet adhatnék, elég éreztetni az olvasóval, hogy erről volna szó. Kikerülhetném a cenzurális nehézségeket, elvégre az ember írhat a saját anyjáról, amit akar.

Hogy mindez érthető legyen, összegzem, milyen volt az anyám: diktatórikus, kegyetlen, goromba, kiszámíthatatlan, merev, de – elég humoros. Mint a hatvanas-hetvenes évek magyarországi gulyás szocializmusa, igaz? A könyv első változatát már katonakoromban írni kezdtem egy nagyalakú spirálfüzetbe. Akkor még csak az volt a címe: Anya. Tudtam a neves orosz kolléga, Keserű Maxim azonos című munkájáról, de úgy gondoltam, antul jobb, a címegyezés is biztosít némi plusz védelmet, különösen annak fényében az illegális kommunisták a Szovjetuniót nevezték anyának (v. ö. Nagy Lajos Anya c. novellájával az akkori középiskolai szöveggyűjteményben).

Arra nem számítottam, hogy készülő szövegemnek rögtön akad néhány figyelmes olvasója, akik történetesen a katonai elhárításnál működtek. A spirálfüzet oldalait gondosan lefényképezték, fénymásolás még nem létezett. Majd egy egész napig tartó kihallgatáson kérdések özönét tették föl a regényféleséggel kapcsolatban. Nem tudtam válaszolni, amit írok, annak részletei nincsenek a fejemben. Így még inkább gyanúba keveredtem. Amúgy a figyelmet a Gerilla-együttessel hívtam föl magamra korábban, ám ez egy másik regény tárgya lett (Félnóta), hagyjuk.

Talán nem a vegzálás miatt, de azt az ős-változatot félbehagytam. Nagyjából hét-nyolc évenként újra elővettem a témát, próbáltam belekapni sokféleképpen. Sehogyan sem ment. Ma már sejtem, ebben szerepet játszott az is, hogy semmiképp nem akartam volna ilyesmit publikálni, amíg az anyám élt. 1986-ban halt meg. Akkor tájt kezdődött egész életemre szóló kalandom az angol nyelvel és az Észak-amerikai Egyesült Államokkal, ahová ki is vere3kedtem magam. Csak a rendszerváltozáskor tértem haza. Sokat töprengtem azon, anyukám mit szólt volna a több-pártrendszerhez, a demokráciához, a rasszizmushoz. Erre sincs válaszom.

Mindenesetre az eredeti koncepció, miszerint anyám = szocializmus, hálistennek okafogyottá vált. Immár „csak” ő érdekelt, szerettem volna megérteni, ha már életében ez sosem sikerült.

A könyv férfi főszereplője ki merte mondani, hogy ő nem szereti az anyját. A szerző viszont a regény végére rájön, hogy az anyja sokkal érdekesebb, bátrabb, érzelmesebb, sokszínűbb életet élt, mint ő. Így nem marad hátra, minthogy irigyelje. Sajnos már csak a temetése után.

Minden alkalommal, amikor ezt a könyvet írtam vagy átírtam, tudtam, hogy nem lehet a címe Anya csak egy van. Egyrészt ez olcsó kabarépoén. Másrészt túl hosszú. Harmadrészt nem is tetszik. De – a szöveg kikövetelte magának, hogy a munkacím legyen a végleges. Nincs mit tenni.

Végezetül még egy emlék. Szegény anyám kevéssé volt jártas zenében, irodalomban, képzőművészetben. De mintha olvasta volna a híres verset: Szegény anyám csak egy dalt zongorázott. Tényleg. A Für Elise volt ez az egy dal. Az első tíz taktus ment neki két kézzel, és még tíz csak jobbal. Ott rendre elakadt. Leeresztett húrú pianínónk nyöszörgött, amikor rátámaszkodott. Bétóven! – sóhajtotta anyám, a folytatás helyett. El kéne mennünk meghallgatni egy ötödiket! – mutatta ujjaival a számot.

Istenem, vajon miért nem mentünk el? A Zeneakadémia jegyei megfizethetőek voltak akkoron. Miért nem vittem el én?

Nem tudom. Ezen már nem segíthetek. Ezen sem. Ha meghallom az ötödiket, könnyes lesz a szemem, s ugyanakkor nevetnem kell. Ennyi az anyai örökségem. Ma már megbecsülöm.